A FELISMERÉSTŐL
A HARMÓNIÁIG
 
Kevevári M. Katalin
Harmónia Iskolája
A Tudományos Relaxációs Meditációs Technológiát (TRMT) Harmónia Iskolánkban tanítjuk
Harmónia Iskola
Kevevári M. Katalin Harmónia Iskolája
Miért lettem agytréner, majd TRMT-oktató?
(Részlet az Agytréning című könyvből)

„Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni…”

„… Együttérzek azokkal, akik abban a tudatban élnek, hogy mások mérték rájuk a sorsukat. Magam is így vélekedtem, s az akkori eszemmel arra jutottam: szeretteim az általuk elrontott (?), vagy ki sem próbált (?) életük szerepeit igyekeztek velem valóra váltatni. Hagytam, így hát eleinte rám kényszeríthettek egy olyan életutat, ami nem volt az enyém – és ettől sokat szenvedtem. Természetesen ők sem érezhették jól magukat, hiszen viselkedésem miatt naponta szembesültek rossz döntéseikkel. Hosszú időbe telt, mire úgy-ahogy kitanultuk egymást. S közben, persze, magam is sok téves döntést hoztam…
Különös szerencse, ha hozzátartozóink nem utasítják el, vagy nem alázzák meg azokat, akik helyettük fedezik fel képességeinket, és önzetlenül támogatnak bennünket azért, hogy, mondjuk, előadóművészek lehessünk! A talentumból pedig szunnyadhat bennünk többféle is, amit szükség esetén elővehetünk: így például akkor, ha a szeretet nevében hozott „tűzbe vele!” ítélettel kihúzzák a lábunk alól a talajt. Volt egy megjelenés előtt álló versem: „Megfulladok köztetek, értetek”… Az értetlenség a kályhába parancsolta… Mintha engem égettek volna el… A lelkemet pusztító érzéseimmel nem voltam képes mit kezdeni. A szeretet nevében csak elmenni tudtam onnan, ahol szomorúságomon túl még megbánónak is illett volna lennem.
Amikor mindent elveszítünk, már csak önmagunk maradunk – annyi az ember. Sokunkban rejlik tartalék az ilyen időszakokra is. Ebből pedig újra létrehozható valami. Még akkor is, ha szeretteink máshogyan képzelik el az életünket. Sokáig eltarthat, mire felismerjük: hozzátartozóink a saját boldogtalanságuk keserűségével mételyezik a lelkünket, és viselkedésükkel kizsarolják érzelmeinket, döntéseinket.
Amíg eszmélni nem kezdünk, engedünk a túlerőnek, hiszen még nem vagyunk önmagunk.
„Mihelyt az emberek egy kicsit felvilágosultabbá válnak, megszűnhet a test és a gondolatok elnyomása.” (Thomas Jefferson)
Lehettem volna operaénekes, megjelentek volna a verseim. Mindkettőért rosszul harcoltam; tűrtem, szöktem, hazudtam. Céljaim elérése érdekében magamhoz méltatlan eszközöket választottam – és ez akkor is tény, ha kényszeredettségből volt szükség mindezekre.
„A legnagyobb mulasztás az, ha szabadságunkról megfeledkezünk. Leigázhatatlanul szabadok vagyunk, így lettünk alkotva. Senki sem véletlenül tart ott, ahol tart. Aki belső szabadsága szerint választ: teremt. Legbelülről ugyanis csak jót súgnak: legbelül a jó súg. (Kornis Mihály)
Bár eljutottam a dolgom végére, de addigra alaposan kimerültem, hiszen a tisztátalan kellékeim ellen a tudatalattim is harcolt.
Ilyenkor engedtem a meggyőző pirongatásnak és visszaterelésnek. Gyenge, tapasztalatlan, gyáva és hiszékeny voltam, telis-tele lelkifurdalással, bizonytalansággal. Nem támadt kitartásom. Sajnáltam szeretteimet és magam. Döntésképtelenségtől szenvedtem. Féltettem jótevőimet, akik útmutatásaikkal mellém álltak. Inkább hozzájuk lettem hűtlen (annyira szégyelltem magam!)… Barátságaim egyoldalúan működtek, mert soha senkinek nem mertem beszélni belső érzéseimről; csak mint lelki szemetesláda praktizáltam. (Nem kalácsot, tanácsot osztogattam.) Ilyenkor még hősiesnek is képzeltem, amit tettem, aztán megbántódottan sorra vettem magamban, hogy ki mit követett el ellenem, miben akadályozott, miért nem vette észre a szenvedésemet és így tovább. Én ostoba!
Ahhoz, hogy megerősödjem, és másképpen gondolkozzam, nagyon sokat kellett tapasztalnom – járva a saját utamat, nem egyszer szakítópróbának kitéve vérségi kötelékeimet, majd szenvedni a magamra rótt szeretetdiétától, nélkülözni, rettegni, néha koplalni. Sok mindent átélhettem, ami az elfogadás és a kirekesztettség, a boldogság és a boldogtalanság között van.
Három pályamódosítást végeztem. Szeretem és művelem valamennyi mesterségemet ma is.
Több évtizedes, valódi szabadságban végzett újságírói szolgálat közben fejlesztettem a negyedik talentumot. Áldás ez, vagy átok? Minden eddigi tudásommal, tapasztalatommal gazdagodva állhattam új feladataim elé. A sorsfordító állomások, melyeken keresztül idáig elértem, mind ugyanarra épültek: önvédelemre, önismeretre, önfejlesztésre. Egy évtizeddel ezelőtt, bár már harmincon felül mérték éveim számát, még nem ismertem eléggé önmagamat. Akkor kezdtem hozzá a hatékonyabb kommunikáció megtanulásához. Amit itt leírok, akkor még nem tudtam. Csak ösztönösen éreztem, hogy kinek, mikor, mit és hogyan lehet elmondani abból, ami bennem megfogalmazódott. Bár legtöbbször nagyon helyesen ráéreztem arra, hogy másoknak milyen fogódzó adható a problémái orvoslása érdekében, a magaméival még nem boldogultam, hiszen nem mertem őszintén feltárni azokat, mert féltem, hogy akkor összeroppanok. Keserű tapasztalataimból kiindulva nem akartam, hogy a gyengeségemmel bárki visszaélhessen. Mindenáron magam akartam a dolgom végére érni. Segítség nélkül ez nagyon nehezen ment. A bizonyítási kényszer eluralta gondolkodásomat, elnyomtam vele az érzéseimet. Keresztülverekedtem magam az önmegvalósítás útvesztőin, de a régi, fájó traumáim megértéséhez, feldolgozásához az agytréning, majdani TRMT nyújtotta információk szükségeltettek.
Az általános recept valahogy így szól: tudnunk kell felébrednünk a pokoljárások másnapján. Figyelni mindenre és mindenkire! Szeretni önmagunkat és másokat. Hagyni, hogy mindeközben ki-ki a belátása szerint fejlődhessék. De hiába a szándék, ha mindezeket már nincs energiánk megtenni, mert addigi utunkon kimerült az életenergiánkat biztosító örömakkumulátorunk!
Ez az írás agytrénerré, TRMT oktatóvá válásomról szól – annak érdekében, hogy az olvasó kapaszkodót találjon magának, és kedvet érezzen ahhoz a belső munkához, ami szabaddá tesz.
Igazából magunkban vagyunk – akkor is, ha a család, s akkor is, amikor sokadalom vesz körül. Döntéseinket magunkban hozzuk meg. Ám ahhoz, hogy jól döntsünk, szükség van a tudatosságra, a világos gondolkodásra.
„Az egyénné válás akkor kezdődik, amikor önmagunkban keressük a választ, már nem másokat vádolunk saját érzéseinkért, és érzelmeinkhez, intuícióinkhoz úgy viszonyulunk, mint tanítókhoz.” – Ezt a Philip Kavanaugh idézetet egy füzetre jegyezve találtam fiam íróasztalán. Így folytatódik: „A változás nem úgy következik be, hogy változásra készteted magad, hanem úgy, hogy tudatosítod: mi az, ami nem működik.”
Azért kezdtem a TRMT-be, mert bíztam benne, hogy kijavíthatom kommunikációs hibáimat. Úgy véltem, hogy a gondjaim mögött az egymás megértésének hiánya áll. Mindig csak tűrtem, az érzéseimet nem közöltem, viszont magamban fortyogtam. Amikor lelkemből már kicsordult a keserűség, csapot-papot hátrahagyva belemenekültem valami nagy fontosságú dologba, ami teljesen lefoglalt. Ilyenkor elölről kezdtem mindent, az otthonteremtést is beleértve. Gondoltam, így tiszta lappal indulok. Nem kalkuláltam be, hogy a mélyben őrizgetett akkori csalódásaim (amik igazából veszteség- és kudarcérzések), a félelmeim és a fájdalmaim (ami valójában önsajnálat volt) – a magányosságot ki ne hagyjam! – árnyékként kísértenek majd. Ezek, mivel képtelen voltam feldolgozni – értelmezni, kipakolni – őket, újra hasonlóan rossz döntéseket eredményeztek… Ma már tudom, milyen sok energiát emésztett fel traumáim elnyomása, takargatása. Minden információt csalódásaimon, félelmeimen, fájdalmaimon keresztül értelmeztem, ezért voltam szüntelenül fáradt. S bár nem panaszkodtam senkinek, sőt afféle „szórakoztatóipari szakmunkásként” buzgólkodtam – „szegény én”: egyedül maradva nagyon tudtam szenvedni.


2008. március 06.