A FELISMERÉSTŐL
A HARMÓNIÁIG
 
Kevevári M. Katalin
Harmónia Iskolája
A Tudományos Relaxációs Meditációs Technológiát (TRMT) Harmónia Iskolánkban tanítjuk
Harmónia Iskola
Kevevári M. Katalin Harmónia Iskolája
Gyermekem néhány hónapja felnőttként tért vissza a (nagy-)szülői házba – ahonnan én sok évvel ezelőtt elindultam, hogy megmutathassam neki: mennyivel izgalmasabb, érdekesebb a nagyvilág az eredeti problémáinktól távolabb. Akkor ő szinte mindent elveszített, ami a régi életéhez kötötte. Ott maradtak nagyszülei, barátai, játszótársai. Egy kisfiú számára aligha létezhet nagyobb veszteség – különösen, ha ráadásképpen ellenérzéseket ültetnek el és táplálnak benne, amiért a szülőjével tartott. Nyom nélkül nem múlhat el semmi, még akkor sem, ha mi ketten végig egymás mellett maradtunk.
Álmaimban minden lélek szabad és a saját útját járja. Nyolc éve, fiam felnőtté válása apropóján, levelet írtam neki vétkeimről, amit – szülői leckéimért cserébe – köszönetnek is szántam:

„Amikor a világra hoztalak, szülőségből félművelt voltam, de emiatt te nem kárhoztathatod magad rossz érzésekkel teli életre.
Sokszor azt éreztem, hogy rossz vagyok hozzád, mert éppen akkor, amikor kellett volna, nem tudtam annyit és úgy adni a figyelmemből, az elfogadásomból, amikor és amennyire szükséged lett volna. Hiába osztottam meg veled minden percemet, közben hiányérzetek, elvárások gyötörtek.  Hiába állítom most, hogy mindenkinél jobban szeretlek és mindig csak a jó szándék vezérelt. Akkor, amikor megkaptalak és vállaltalak téged, még éretlen voltam.
Azt hiszem, hogy minden gyermek őstudatával választja ki, hová, kikhez szülessen; aszerint, hogy mi a küldetése a világban, és miben szükséges tapasztalatokat gyűjtve tökéletesítenie – fejlesztenie – önmagát, és segíteni felmenőinek, hogy megbirkózzanak a feladatukkal.
Mi is hát a szerepünk gyermekeink életében?
Az anya maga a természet: a föld, a víz. Szeretete végtelen és feltétel nélküli. Aki megtapasztalja az anyai biztonságot, megtanulhatja a gyógyítást, a megnyugtatást, a testi-lelki-szellemi táplálás tudományát. Asszonyi energiáink segítségével céljainkat teremthetjük meg; ez fedi fel rejtett értékeinket, életünk értelmét. Egy anya mindezeket odaadhatja gyerekeinek – önzetlenül, talán sokszor kéretlenül is (hiszen oly kevés időnk van). Ez jelenti értelmét életünknek. Az anyaság főhivatás. Minden más csak egyéb teendő, amit – legalább a kiskamaszkorig – valóban főhivatásként kellene végeznünk, és nem a boldogság iránti vágy és/vagy a munkahelyre rohanás közben…
Az emberi lét másik pólusát az apák képviselik (már aki valóban vállalja gyermeke nevelését). Az apák dolga: utat mutatni a világba! A kalandok, utazások mellett a rendet és fegyelmet tanítják, a törvény tiszteletét, a felelős gondolkozást, s mindazt, amit csak ember készíthet.  Az apai energia a körülményeknek való megfeleléshez szükséges. A világban feltételekhez kell alkalmazkodnunk: kivárni, elviselni, túlélni. Az engedelmességet is az apáktól tanuljuk, és azt is, hogy mindig tenni, dolgozni kell valamit, ami előrébb viszi életünket és a világot (még ha olykor-olykor nehezünkre esik is).
Minden gyermeknek joga van mindkét szülőjéhez! A háborúk, a forradalmak idején, vagy az elnyomatás rendszereiben fogant apák-anyák többségében a mentális egészség csak nyomokban – fogyatékosan – alakulhatott ki. Ezért sokan – a kommunikációs képességek híján, valamitől besokallva (?) – egyszercsak elmenekülnek a teendőik elől, feladják a küldetésüket (elválnak a párjuktól, elhagyják a gyermekeiket). Aztán, legtöbbször a mások életét is tönkretehetik, hiszen tovább próbálkoznak. A gyermek eközben kiszolgáltatottan vár; sok kérdésre kéri a választ, bizonytalanná válik, hiányolja a távollévő szülő szeretetét – és sok nehézség árán: felnő.
Kevesen jutnak el az érettségnek arra a fokára, amikor tulajdon anyjukká-apjukká válva, felnőtté lesznek. Ahhoz ugyanis – azon túl, hogy mindkét szülő gondoskodása és támogatása, biztatása szükséges – tudnunk kell vállalni a sorsunkat. Tapasztalatból állítom: fegyelemmel, kitartással válik az ember fia-lánya függetlenné, képessé arra, hogy a saját életét önmaga irányítsa. Ma még te sem tudhatod, jó anyád voltam, vagyok-e. De azt megfogalmazhatod magadnak: miért engem választottál? Mit lehet és kell még tanulnod, meddig jó mellettem maradnod?
Talán azért történhetett velünk minden úgy, ahogyan végbement, mert akkor még nem tudtam a saját érdekeim szerint dönteni. Nem kaptam és nem is kértem segítséget rossz érzéseim feldolgozásához. Gyenge és kiszolgáltatott voltam. Lelkembe kövesedett rossz választás miatti boldogtalanságom, és az akkori kiégettségemtől meg akartalak kímélni. Eltitkoltam előled a bánatomat. Sokszor féltem, voltam gyáva. Ma már értem, hogy az anya minden érzése rezgések formájában gyermeke tudatalattijába jut, és ha akarom, ha nem, e rezgések minősége idézik elő gyermekeink nyugalmát vagy nyugtalanságát.
Mentségem lehet, hogy soha nem hagytalak magadra? Amikor kikaptál tőlem, tehetetlenségem miatt magamat fenyítettem meg, de mindketten szenvedtünk ettől. Vigasztal téged, hogy én is szenvedtem? A te problémáid tanítottak meg egyre jobban kommunikálni, küzdeni, helytállni, kitartani. A te léted érlelte meg cselekvési képességeimet.
Így és együtt nőttünk fel. Azért tanultam, fejlesztettem képességeimet, hogy legyen szemem látni a saját hibáimat is. Az irántad érzett szeretetnek köszönhetem a hitet, amivel jobbító szándékomat ma már felelősségteljesebben működtethetem. Sőt, azt is, hogy ebben a működtetési képességemben kételkedni is tudok.
Akármi is történt a múltban hibásan, ma már minden rajtad múlik. Rajtad múlik a szeretet, a megbocsátás, de az elfogadás, a belátás és a megértés is. Te már régóta tudsz valami olyat, ami sokaknak egész életében nem sikerül. Emlékszel ovis barátodra, akitől féltették a szülők a gyerekeiket, mert dadogott? Kiscsoportosként hitted: lesz egy „csuda jó fej” játszótársad, aki hamarosan hozzád hasonlóan beszélhet, ha te leszel a cimborája. És sikerült! Tizenkét évesen megmentetted az életemet: önállóan intézkedve kerestél segítséget, orvost, mentőt, amikor a perforált vakbélgyulladás miatt öntudatlan állapotba kerültem. Aztán tizennégy épp csak elmúltál, amikor egy kerekesszékbe kényszerült fiúnak – mert kerestél – életkedvet, hitet találtál. Tovább is van… Ők valahányan ma is életed szereplői: a barátaid.
A saját életedet éled, nem a szüleidét, s minden bizonnyal jobbá akarsz válni – okosabb döntéseket szeretnél hozni. Neked csak a saját gondolataiddal, szavaiddal, cselekedeteiddel és mulasztásaiddal kell elszámolnod, nem a szüleidével. Tudom, hogy apa nélkül mennyire nehéz lehet apai lelket is növesztened. De szüleid minden téged zavaró vagy bántó hibáit, ahogy a saját vétkeidet is, korrigálhatod önmagadban. Azzal leszel felnőtté. Ami eddig bajt, kellemetlenséget, veszteséget, bánatot, csalódást hozott rád, ezután – legalább te – ne tedd meg. Nem annak a tudása fontos, hogy mit akarsz, hanem annak a megértése, hogy mire nincs szükséged. Azért, hogy leendő gyermekeidnek minél kevesebb javítani valójuk maradjon, már ma dolgod van.
Ki vagy te? Mi a küldetésed? Hol a helyed? Mit kell még megtapasztalnod? Mi az, amit már tudsz, de még nem használod? Mire vársz? Mitől félsz? Mi a célod? Hogyan éred el? Mi a sorrend?
S irgalmazz a neked vétkezőknek, hogy a saját dolgoddal foglalkozhass végre! Indulj és éld az életedet! Az sem baj, ha visszatérsz előbb oda, ahonnan kisgyerekként kiszakítottalak. Talán ott vár a szerelem, a feladat. Talán ott kell megtanulnod valamit. Minden döntésedben melletted akarok állni. Szeretlek téged nagyon.”

Ezt a fiamnak tett vallomás-részletet azért osztom meg olvasóimmal, mert hitem szerint minden szülőnek, illetve a rájuk neheztelő, a világra haraggal gondoló gyereküknek segíthet érzéseik átélésében, megértésében, feldolgozásában és korrigálásában. Sok huszonéves borul sírva a nyakamba, vagy sóhajt fel megkönnyebbülve, amikor e levélben írtakat szóba hozom. Szinte mind azt állítja, hasonló tehetetlenség érzés gyötri őket még ma is; érzik, hogy szüleik hibáztak, tudják is, hogy hol, de bizonytalanok, mert soha nem beszélgetnek ilyen kényes témáról. Pedig ha egy szóval mondanák, ha legalább annyit hallhatnának szüleiktől, hogy „rosszul tettem, belátom, tévedtem, vétettem, bocsáss meg”, ők is mernének őszinték lenni a szüleikhez. Ezt a magam tapasztalatából állítom.
Mennyi hibás döntéstől menthetnénk meg egymást, ha leengedett kézzel közlekedhetnénk egymás között – mondjuk a szeretet – elfogadás – nevében!
Most már válaszolhatok a címben feltett kérdésre: azért lehettem agytréner, majd TRMT-oktató, mert az önmagamon végzett helyreállító munka felgyorsította főhivatású segítővé válásomat. Újságírói tapasztalásom, a lelki segélyszolgálatban eltöltött évtized csiszolta az át- és beleérző készségemet. A képességeim megőrzéséhez és továbbfejlesztéséhez szükséges információkat pedig rendszeres TRMT-zéssel fogadom és integrálom.
A TRMT-t nemcsak kipróbáltam, de meg is tanultam, s majd húsz éve rendszeresen használom és tanítom.
Amikor összeszedtem tudásomat, meghoztam életem első igazán jó döntését. A hozzám fordulóknak ma már saját szellemi műhelyemben, Harmónia Iskolámban segíthetek eligazodni az önfejlesztés rengetegében.
Hallgatok, amikor kell, aztán kritika nélkül kérdezek – így támogatom hallgatóim személyiségét. Nagyszerű érzés együtt örülni a legkisebb eredménynek is. Hivatásom megtanított „kihegyezve” figyelni, igazán megismerni az embereket. Amint valami változást veszek észre a viselkedésükben, mindjárt sok-sok kérdést teszek fel, s így egyre világosabb válaszokat adhatnak maguknak. Mindez jól kontrollálható, hiszen nemcsak velem beszélgethetnek problémáikról.
Figyelő-hallgató-megértő munkám eredményeként hallgatóim is igyekeznek figyelni-hallgatni-megérteni. Aki ráébred a valóságra, előbb-utóbb eligazodik benne, s megleli belső csendjét is. A hallgatni tudó ember a figyelmét a számára lényeges dolgokra irányítja.  Aki a belső énjét nehézségek nélkül kezeli, megértheti mások viselkedését is. Egyre nagyobb a szükségünk az effajta képességeinkre. S éppen ez a kapacitásunk az, amit rendszeres agytréning nélkül csupán rövidebb ideig, gyakran ideig-óráig lehetséges fenntartanunk.
Amióta TRMT-vel edzem a tudatomat, jobban gazdálkodom az energiáimmal. Bármilyen nehéz megmérettetést követően jut erőm tanulni, tanítani, alkalmanként több száz kilométert utazni és a magánéletem programjait megszervezni. Sokan elhűlve hallgatják, hogy a fővárosban végzett munkáimhoz dél-alföldi és észak-magyarországi feladataim is szervesen hozzátartoznak. Mindhárom helyen részt vállalok mentális, kulturális, idegenforgalmi tevékenységekből, enyém az alkotás lehetősége és öröme, s „megvár” a háztartás is.
Amit néhány éve még álmomban sem gondoltam – a rosszul értelmezett lelkifurdalásaim miatt –, az mostanra megtörtént: fiam alapítótársammá vált. Szülők, diákok, menedzserek, sportolók relaxációs-meditációs tréningjeit vezeti nagy odaadással. Talán már bátrabban álmodhatom, hogy hamarosan minden tapasztalatomat átadhatom.
Óriási álmok megvalósításához társra is szüksége van az embernek. Késői jósorsom adománya a párom, akit a legnehezebb küldetésemben is magam mellettem tudhatok. Célunk, hogy Európa szívében, Budapesten hozzuk létre az Európai TRMT Központot.
Családomban, munka-, állomás- és lakóhelyeimen annyi kihívás lel meg, amennyi számomra tudatosság – rendszeres relaxálás és meditáció – nélkül teljesíthetetlen lenne. Míg rendszeres agytréninggel, meglehet, akár a két végén is éghet a gyertya…
Hálás vagyok minden tapasztalatért!

„Minden igazság három stádiumon megy keresztül: először kinevetik, majd erőteljesen ellenzik, végül pedig mint maguktól értetődő dolgokat fogadják el őket.”
(A. Schopenhauer)



Előző 1 2 3 Következő
2008. március 06.