A FELISMERÉSTŐL
A HARMÓNIÁIG
 
Kevevári M. Katalin
Harmónia Iskolája
A Tudományos Relaxációs Meditációs Technológiát (TRMT) Harmónia Iskolánkban tanítjuk
Nem csak újrakezdőknek!
Csákvári Zita hosszú út végén talált rá a Harmónia Iskolára, ahol a TRMT rendszerének alkalmazása során újra és újra átélte azokat a lelki magasságokat és mélységeket, melyek valaha is bearanyozták az életét, illetve amelyek némelykor konfliktusba sodorták. Itt következő vallomásában elolvashatjuk, hogy a számtalan újrafogalmazás az átalakulás olyan folyamatába vezette, amiért ma már hálás a sorsának és mindazoknak, akik őt választják tanáruknak.

Úgy tapasztalom, hogy az emberek legnagyobb része legkésőbb harminc-negyven éves korára – mindenfajta társadalmi státusztól függetlenül – elmondhatja, hogy már legalább egy jelentőségteljesebb „töréspontot” megélt. Olyan igazán emberpróbálót, ami fenekestül felforgatta az életét, lehetőséget teremtve ezzel a számvetésre és az újrakezdésre. Individuumok vagyunk, így nincs két teljesen egyforma ember, történetünk egytől egyig különböző.

Szerencsénk van, ha olyan szerető emberek vesznek körül, akik ítélkezés nélkül hallgatnak meg minket, s próbálnak tanácsaikkal segíteni – de döntéseinket az életünkről, az egészségünkről, a céljainkról, a társadalomban betöltött szerepünkről, az emberi kapcsolatainkról már magunk kell meghoznunk.

Valahonnan energiát kell merítenünk a nehéz pillanatokban, hogy átláthassuk a helyzetünket, lépésről lépésre korrigálhassuk a változással együtt járó, megerőltető folyamatot. Értsd meg, hogy ki vagy, honnan jöttél és hová tartasz. Így lehetsz esélyes rá, hogy olyanná válhass, amilyen valóban vagy. Megélhesd azt az önmagadat, amire mindig is vágytál.
Tudnod kell, hogy a sors sohasem egyenes vonalban, hanem cikkcakkban szövődik. Eltér, visszatér, meglódul, megtorpan, már úgy néz ki, hogy az egészből nem lesz semmi, amikor hirtelen mégis megvalósul valami. A sors ugyanis nem csak a te sorsod, de sok mindenkié, s ahhoz, hogy egy esemény létrejöjjön, egybeesésekre van szükség. Nemcsak neked, másoknak is meg kell érniük rá. És amikor én, te, ő, mi, ti, ők megértek rá: létrejön a várt esemény. Még ekkor sem egészen bizonyosan, mert a vetélés lehetősége mindig fönnáll, de ilyenkor már „változással" terhes: ez az a pillanat, amikor valami már megjövendölhető.
(Müller Péter)

Majdnem harminc évre volt szükségem ahhoz a felismeréshez, hogy az életemet csak akkor élhetem teljesen, ha a zsigereimre hallgatok, és nem mások elvárásainak megfelelően cselekszem. Amióta az eszemet tudom, individualista útra vágytam, és arra, hogy hasonló életszemléletű társakkal – egymás különbségeiből adódó legelőnyösebb oldalunkat kibontakoztatva – együttműködjünk. Legyen bármilyen emberi kapcsolatról is szó…

Miért álltam be mégis a sorba?
Adott volt egy kislány, alapjában véve jó gyerek, önfejűséggel, művészi hajlammal, kreativitással, végtelen nyitottsággal, némi makacssággal és idealizmussal megáldva. Ez a gyerek, mint sok annyi más kis ember, szerette volna boldoggá tenni azokat, akiket a legjobban szeretett. Próbált megfelelni a jól felépített, logikus elvárásoknak és a szerető szüleinek. Idővel már maga is elhitte, hogy a logikusan gyártott életútja működhet. Szerette volna hinni, de 28 évesen fordult a kocka!
Visszatekintve már látom, hogy ezzel a megalkuvással körülbelül 15 éves koromban indult el a lavina, ami hol magával sodort, hol betemetett...

Édesapám a jó és igaz emberek táborát gazdagította. Mindig is büszke voltam rá kitartása, az igaz ügyekért folytatott rettenthetetlen, bátor magatartása miatt. Ő testesítette meg számomra a hiteles férfit. Logikus gondolkodása, üzleti érzéke, szorgalma mindig is lenyűgözött. A precizitása pompás szakemberré tette. Rengeteget tanultam tőle. A problémákat feladatoknak tekintette, és a megoldásokat kereste. Tökéletességre való törekvése viszont otthonunkban már nem ugyanazokat az eredményeket hozta, mint az üzleti életben. A szabadságot kereső, megkötést nem szívlelő, cseperedő lány világa konfliktusba került a mindent rendszerbe szedő, kontrolálni próbáló, realista apa szemléletével.
Édesanyámmal más volt a helyzet. Édesapám materialista világnézetét jól kiegészítette  az ő vidám természete, támogató odaadása. Anyukámon keresztül ismertem meg a feltétlen szeretetet, amiben gyógyító erő lakozik. Jókedve, együttérzése, jóindulata, biztatása, folyamatos megoldáskeresése példaértékű számomra. Mindig hálás leszek azért, mert hitt és hisz bennem.

Anyukám volt az, aki röviddel az életembe csapódó „lavina" előtt felhívta a figyelmemet az Agytréning című könyvre. Még most is ott csengenek a szavai a fülemben: „Ez valami, ami neked éppen megfelelő lenne". Látom akkori reakciómat is, amint legyintek, és dühösen közlöm, hogy most nincs időm ilyesmire, vannak ennél sokkal fontosabb dolgaim is. Körülbelül másfél év múlva azonban jött egy pillanat, amikor mentőövként került a látóterembe a Tudományos Relaxációs-Meditációs Technológia (TRMT), az agytréningezés, Kevevári M. Katalin Harmónia Iskolájában. Ezzel együtt felmerült a válaszadásban halasztást nem tűrő kérdés: Mi az, ami a számomra a legjobb és a boldogságomat szolgálja?
Tudom, hogy a következő sorok talán furcsán hangzanak sok ember számára, de amit a TRMT zuglói bemutató-stúdió ajtaján belépve éreztem, soha nem felejtem el. Meglepő és ellentmondásos érzés volt. Sírnom kellett, de nem tudtam, hogy miért. A torkomat fojtogató szorító érzéssel párhuzamosan kellemes meghittség járt át. Ahogyan várakoztam, pár másodpercre megragadt bennem egy gondolat: végre rátaláltam arra, amit már nagyon régen kerestem – a nyugalomra. Visszafoghatatlanul gyűltek a könnyek a szememben. Az elmúlt bő egy év kétségei, fájdalmas erőfeszítései fizikailag és lelkileg is megviseltek. Ismét kirajzolódtak előttem a két éve kísértő – magammal hurcolt – árnyképek a nem éppen olcsó és kellemes egészségmegőrző kezelésekről, majd a kitartó munka után a hirtelen stresszhelyzetben visszatérő mozgáskorlátozó fájdalmakról, a folyamatosan a fejemben zakatoló nyugtalanító gondolatokról, hogy visszakerülök a kiinduló helyzetbe.

A lavináról és az előrejelzésekről
Minden embernek megvan a saját sorsa. Most már tudom, hogy nekem mindenekelőtt az, hogy megtanuljam: a munkában akkor tudok igazán kiteljesedni, ha olyan dolgot végzek, amiben megfelelően tudom kamatoztatni az adottságaimat. Hosszú ideig a művészetben találtam meg a nyugalmat, mert felismertem, hogy a festészet az a tevékenység, amiben mindenkitől függetlenül, a színek és a formák összhangjában önmagamra találhatok. Csodálatos élmény, amikor lehetőség nyílik arra, hogy valaki mesterséges doppingszerek nélkül kerüljön eufórikus állapotba. A folyamat megélése azonban korántsem ennyire egyszerű és egyértelmű.

Amikor az ember hozzákezd az alkotómunkához – legyen szó művészetről, vagy bármilyen más élethelyzetről –, mindig bekopogtat a kétely, mint az ismerős vendég, hogy kérlelhetetlenül próbára tegyen. Bizonyításra váró elbizonytalanító kérdéseket tesz fel: Biztos, hogy meg tudod tenni? Mi lesz, ha elrontod, ha nem jó úgy, ahogyan elképzelted? Mi lesz, ha nem megfelelően kombinálod a lehetőségeket, ha tévesen cselekszel, ha a kinevetnek, ha bolondot csinálsz magadból? Biztos, hogy valami eredetit és újat hozol létre?

Aztán megteszed a következő lépést ezzel esélyt adva magadnak, hogy túljuss a holtponton. Megtetted, félresöpörve a lehetséges negatív kimenetelek tárházát. Ekkor már adott a lehetőség, hogy különleges és jó dolgot hozz létre.


Előző 1 2 Következő
2009. március 23.