A FELISMERÉSTŐL
A HARMÓNIÁIG
 
Kevevári M. Katalin
Harmónia Iskolája
A Tudományos Relaxációs Meditációs Technológiát (TRMT) Harmónia Iskolánkban tanítjuk
Szakolczai Krisztina endorfinviharos kapcsolata DAVID PAL-lal
A fenti „ütős” címet vétek lett volna nem „eljátszanunk”. Megmagyarázom: mindenről a playback színház tehet, úgyhogy ne mondjon le Sütöri Ági! Amennyiben minden marad a régiben, majd jól bemutatjuk a színházat… Áttűnések? Át hát! Játékos kedvünknél csak komoly szándékunk nagyobb: hirdetni, hogy a TRMT segít még jobbá, még erősebbé, még barátságosabbá, még toleránsabbá, még ügyesebbé, még okosabbá válni. Szakolczai Krisztina, az Áttűnések Improvizációs Színház társulatának művésze mindezt naponta így tapasztalja.

Krisztina negyedik gyermekként érkezett szerető családjába, ami sok mindent eldöntött az életében. Mindig nagy nyüzsgés vette körül, amit jól viselt, és megtanulta azokat a viselkedésformákat, amelyek jó szolgálatot tettek a későbbi pályaválasztásában. Az emberek, főként a gyerekek szeretete miatt választotta a pedagógiát, ám hamar kiderült: őt leginkább a kicsik lelke érdekli. Már a főiskola alatt nekiveselkedett a családalapításhoz, így a saját gyerekein gyakorolhatta tanult szakmáját. Harmadik gyermeke óvodába kerülésével kezdődhetett Krisztina „karrierépítése”.
– Első a család, a biztos hátország megteremtése – vallja, és komolyan gondolja, hogy a mai világban sokkal fontosabb az érzelmi-lelki kötődések kiépítése és őrzése-védése, mint az eltúlzott anyagi biztonság. Szerencsére megadatott nekem, hogy nem kellett visszamennem az iskolába tanítani, képezhettem magam, figyelemmel kísérhettem az enyéim egyre magabiztosabb lépteit. Majd következett tíz év önismeret, pszichodráma, pszichodráma-asszisztensi vizsga...
– Rövid időn belül meghívást kaptál régi mesteredtől egy alakuló improvizatív színház megalakítására.
– Negyedik éve dolgozunk együtt művésztársaimmal. A kreativitás, a spontaneitás a legfontosabb fegyvere a playback színésznek. Az AVS-készülék rendszeres használata mindkét területen sokat ad nekem.
– Hogyan kerültél a Harmónia Iskolánkba?
– Gyermekkori barátnőm mesélt először a TRMT-ről, majd ajánlotta az internetes böngészést, s kezembe adta az Agytréning című könyvet. Érdeklődve olvastam a történeteket arról, ki hogyan került kapcsolatba ezzel a stresszterhektől megszabadító lehetőséggel. Tetszett, hogy mindenki más célból és más úton jutott el a TRMT-hez és a „masinához”, mégis mindenkinél ott hatott, ahol szükséges volt. Elképzeltem, én mire is használhatnám, és leltárba is vettem: egészségmegőrzés, család-kommunikációs képességek fejlesztése, a színházi helytállás, a kreativitásom, és nem utolsósorban fizikai-lelki erősítésem.
Felelős szülőnek és feleségnek tartom magam. Arra gondoltam, milyen jót tenne a családomnak, ha élnénk a TRMT-kurzus adta lehetőséggel. Még egészségesebbek, még energikusabbak és még magabiztosabbak lehetnénk.
Ahhoz, hogy hiteles lehessek az enyéim között, magamnak kellett megismerkednem a módszerrel. Nyolc héten át tanultam és gyakoroltam a TRMT-t, megismertem a rendszert, egyre otthonosabban igazodtam el a frekvenciák és agyhullámok világában. Örültem, hogy tudományoskodást mellőző leckékből érthettem meg például négy relaxációs mélypontunk fontosságát. Megtanulhattam, hogy mikor milyen erősítésre van szüksége az agynak akkor, ha se időnk, se lehetőségünk nincs órákig tartó elmecsillapításra. Alvásminőséget „csinálhattam” magamnak… szóval érdekes leckéket tanulhattam.  A mentális állapotváltozásaimat szerencsésen végigéltem.
Családtagjaimnak beszámoltam a magamon tapasztalt változásokról. Férjem és két felnőtt gyermekem is igényelte az állapotfelmérést, így a saját edzésprogramjukat már házi agytrénerként kísérhettem.

– Mesélsz a színházadról?

– Számomra a színház az a komplex kifejezési forma, ami egyesíti életem azon területeit, amelyeket fontosnak tartok. Ilyen a játék, a játszani tudás, amikor a gyermeki énem a felszínre kerülhet és ösztönös, őszinte, szűrők nélküli magamat adhatom. Az emberek élete, történetei a kíváncsiságomat elégítik ki. A szolgálat pedig a produkción keresztül jön létre. Negyedik gyerek lévén lételemem a csapatmunka és a színpad ennek is rendszeresen teret ad.
– Milyen egy előadás a playback-színházban?
– A playback színpadi rögtönzésre, improvizációra épülő játék. A pszichodráma és a színház műfaját ötvözve, Jonathan Fox fejlesztette ki 1975-ben. A playback-színház gyakorlatában és hatásában is formabontó: többnyire kamarai méretű térben, a színpad és a nézőtér szoros közelségében zajlik az előadás. A közönség és a társulat kapcsolatában ez az emberiség egyik ősi rituáléjára emlékeztet. Ilyen lehetett a színház a születése pillanatában…
A közönségből spontán jelentkező nézők egymás után saját hangulatokat, érzéseket, majd történeteket mesélnek el, felidézik életük fontos mozzanatait a maguk és a többiek számára. Ezeket aztán mi, színészek, minden előzetes megbeszélés nélkül, rögtönzéssel jelenítjük meg a színpadon.
 A játékmesterünk kérdésekkel segíti a mesélőt. A történet elhangzása után összefoglalja azt a színészek és zenészek számára. Ezzel egyfajta értelmezést is ad, ami segíti a színészeket abban, hogy megértsék a mesélő motivációját és megtalálják a fókuszt, amire a játékot építik. Ezután következhet a színészek játéka, a megjelenítés. A jelenet közben a játékmester figyeli, hogyan érinti a mesélőt a játék. A végén meg is szólítja: lehetősége van búcsúzóul még egy rövid megszólalásra. Aztán újabb néző következhet a maga történetével.   
A közönség soraiban ülő, egymás elmesélt élményeire és érzéseire figyelő emberek a színházi előadás során egyfajta együttes „itt-és-most” élményt élnek át. Mintha az egykori törzsi varázsszertartások mágikus hatása ismétlődne meg, amikor a nézők a színészek rögtönzéses játékaiban saját történeteiket, érzéseiket látják megelevenedni. Az így színpadra kerülő, közösen formált mese, a nézők és a színészek együttes alkotásának ereje különös aurát teremt, amelyben az illúzió mintha valósággá is válhatna. Varázslat jön létre ...

– Hogyan lettetek társulattá?
– A csoportunk 2004-ben alakult. Dr. Bakó Tihamér hívott meg minket: a playback-színház eszközeivel ismerjük meg jobban önmagunkat és egymást, s közben a rögtönzés, a playback technikáit. Kellő időt szántunk erre. Sokat formált minket a játék, és mi is alakítottuk azt a saját képünkre. Miközben személyes életünkben sok-sok változást megéltünk, kísérni tudtuk egymás sorsának alakulását is az önismereti folyamatban. Együtt maradtunk: közösen fejlődtünk és értünk társulattá a művészi képzésben. Nevet, majd arcot választottunk magunknak, s kiléptünk a színre Áttűnések Improvizációs Színház néven.
– Bizonyára számtalan varázslatról számolhatnál be. Kiemelnél egy olyat, amiben oroszlánrészed volt?
– A hónap kapcsán jut eszembe egy régebbi, de annál meghatározóbb történet. Játékmesterünknek egy középkorú hölgy arról mesélt, hogy a családjában sokakat érintő tisztázó beszélgetést kellett volna a nagyapjával nyélbe ütnie, de addig halogatta, hogy közben a nagypapája meghalt. A mi színházunkban nincs lehetetlen! A nézőtéren ülő hölgy a segítségünkkel lefolytathatta ezt az elmaradt beszélgetést. Nehogy valamilyen spirituális szeánszra gondolj! A hölgy kapott tőlünk egy olyan történetet, ahol „A beszélgetés” lejátszódott, és a szívszorító élményből szívmelengető érzés kerekedett. A történet mindenkit megérintett, hiszen halottja is és halogatott ügye is van valamennyiünknek. A megkönnyebbülés a mesélő, és a közönség arcáról is leolvasható volt. Ez nekünk színészeknek – az élményen túl – azonnali visszajelzés a produkcióra hatásosságáról.
– Ide sokkal több kell, mint a színészi mesterség. S ti nem is „csak” színészek vagytok.
– Társulatunk tagjai nagyrészt pszichológusok, de akad köztünk asztalos, médiaszakértő, tanácsadó, tanár, szociálpedagógus is. Egyformák vagyunk abban, hogy színházi működésünket mindannyian szolgálatnak tekintjük: lehetőséget nyújtunk nézőinknek arra, hogy személyes hangulataikat, történeteiket – a playback-improvizáció segítségével – egyedi módon újraélhessék egy különleges térben, ahol közönség és társulat együtt hozza létre az előadást. Amikor rögtönzött játékunk a színpadról tükröt tart a történetét elmesélő néző elé, létrejön a playback-hatás – s ez a visszajátszás teremti meg számára saját érzései, sorsa átértékelésének esélyét. Társulatunk abban is összekapcsolódik, hogy szakmai és magánéletünket is a segítő szakmák jellemzik: pszichoterápia, pszichodráma, táncterápia, tanácsadás, coaching és így tovább.

– A társulat vezetője, Sütöri Ágnes, a te avaslatodra kezdett agytréningezni iskolánkban. Olvasóinknak milyen ajánlóval készültél?

– Tapasztalataimból kiindulva állítom: minden felelősen gondolkodó embernek szüksége lehet a Tudományos Relaxációs Meditációs Technológiára. Már egyetlen program használata is pozitív irányba indítja el az életünket! Az AVS-készülék mindennapos használatával annyi belső energiát mozgósíthatunk, ami elegendő lehet az egészség fenntartásához.
Az energiahiányos ember fáradt, rosszkedvű, mindenből és mindenkiből elege van. Képzeljük csak el, hová juthatna az ország, ha ezen az állapoton változtatnánk! A rendszeres agytréning hatására ugyanis derűsebben, hatékonyabban tudnánk ellátni a munkánkat, maradna időnk a családra, a barátokra, és minden olyan tevékenységre, amiért érdemes élni.
Szülőként ehhez a lehetőséghez hozzájuttatni a gyermekeinket, olyan ugródeszka, melynek segítségével magabiztosabban válogathatnak a tanulási, később pedig az álláslehetőségek között. Nagyon fontos, hogy olyan munkát végezhessünk, amiben legalább 70 százaléknyi örömet lelünk. Agyunk rendszeres pihentetésével, tornáztatásával és kikapcsolásával sokkal harmonikusabbá tehetjük az életünket, s még eltompult érzékszerveink érzékenységét is visszatanulhatjuk.
Feladatom az is, hogy idősödő szüleimnek segítsem elviselhetőbbé tenni a hétköznapokat. Az AVS készülék programjai között van, amit kifejezetten az öngyógyítás érdekében alkalmazok. Amellett, hogy a magam mentális állapotát fejlesztem, szeretteimet is támogathatom.
Ha rajtam állna, minden iskoláskorú gyermeknek lehetővé tenném az agytréningezést. A nehezebben tanulóknak, a problémásoknak, a tehetségeseknek egyaránt. Kicsit úgy gondolkodom erről, mint egy lehetséges töltőállomásról, ahová csak beugrik az ember,  eltölt egy kis időt, és feltöltve-kicserélve távozik. Olyan ez nekem, mint a színház – de az nincs minden nap és másoktól is függ.
A 21. század mecénásainak társadalmi felelőssége, erkölcsi kötelessége volna – saját maguk mentális fejlesztésén túl – ilyen lehetőséghez hozzájuttatni a jövőt építő tehetségeket is. Szívesen segítek neked, ha végre Budapestre hozhatod az európai központodat… különösen, ha lesz ott egy kamaraterem is.
– Szavadon foglak, Krisztina!



Előző 1 Következő
Kevevári M. Katalin
2008. október 31.